JÓNAPOT

egy diákjegyet kérek csodaországba

...

A filozofálás nem az én asztalom.. mormogta a bajusza alatt. Ha leülsz.. Ülj, de ne szólalj meg. Szólt rám derűtlen arccal a kávézóban ülő vaskalapos férfi. Érdekes figura volt.. ballonkabátja kávéfoltos, szemüvege rozoga, haja és szakálla őszes. Határozott embernek tűnt. Mégis mikor a rendelésre került a sor, már ott megtorpant, hogy hány cukorral igya kávéját. Azt mondta, a nők tették bizonytalanná. Mikor itala felé nyúlt, ingujja felcsúszott és látszott a csuklóján lévő tetoválás. Igazából, ha a bolt előtt jött volna velem szembe, azt gondoltam volna, hogy az utca az otthona. De most, egy teljesen más szemszögből néztem rá.. megviselte az idő. Ha jobban megnézted, még egy félvigyor is látszott az arcán. De lehet, hogy csak egy fintor volt a keserű kávé miatt. Ránézett órájára és kisétált az ajtón. Lehet követni, kellene [...]

.

Gyerekes szórakozás

                         [ a könyv elkezdi, én folytatom]

' Végre egy művésznek is szerencséje lett volna.. elgondolni is meseszerű!' De a szerencse, nem mindenkinek adatott meg. A művész úr megfogta a kékfestéktől ázott ecsetet és a falra fröcskölte. Így a kosztól sárguló ház oldalát, égszinkék foltok lepték el, melyeket megcifrázott némi szenvdélyes pirossal. Kezeit egészen könyökéig belemártotta a tömény festékbe és már a szívárvány összes szine ott virított abban az apró szobában. Gondolta magában, hogy ha a szerencse nem hajlandó bekopogtatni az ajtaján, majd ő ide csalogatja. A szoba közepére egy hintaszéket helyezett és az elkvetkező órákat ott töltötte. Néha kicsit elbóbiskolt és mikor zajt hallott szemeit nagyra kinyitotta, hogy ne maradjon le a szerencse érkezéséről. Három óra elteltével, valaki kopogott. Kinyitotta, de senki nem állt ott. Csupán egy parányi kismacska ijedten nyávogott a küszöbön. Festékes kezeivel megragadta és bevitte otthonába. Párperces töprengés után elnevezte a 'szerencse őrangyalának'. Az idős bácsi nagy szeretettel törödőtt az apró állattkával. Még egy névtáblát is készített neki, így az egész falu megismerte a kiscica nevét. A macska minden reggel menetrendszerint hatkor elindult festéktől pompázó mancsaival és egy körutat tett a városban. Évek teltek el, mindenki megszerette a fekete bundájú házikedvencet. kinek bajsza mögött mindig mosoly lapult. Egy hiedelem alakult ki a  környéken, hogy mikor megpillantja valaki  a 'szerencse őrangyalát', csukja be szemeit, gondoljon legfőbb vágyára, és az teljesülni fog. Az emberek hittek a reményben.

There Is Always Hope

H   Hope

Földre szegezett tekintettel  bandukoltam az egyik csendes kis utcában. Lábammal egy kavicsdarabot rugdostam, mindaddig mig olyannyira felnem kevertem a földön fetrengő port, hogy már az orromig sem láttam tőle. Járásom zaját próbáltam minimálisra csökkenteni, hogy nehogy megzavarjam a közelgő énekesmadarakat. A földútnak lassacskán a végére érkeztem, már csak szétszórtan lehet látni omladozó falú öregviskókat melyek immár utolsó éveiket járták. A templom harangja zengett végig az egész parányi falucskán. Az idős asszonyok és urak mintaszerűen felöltözve indultak neki az útnak, hogy időben elérjék a vasárnapi misét. Ahogy szemügyre vettem a templom felé cikázó hosszúsort, megpillantottam egy kivételt. Egy aprócska kislány volt. Haja két coffba volt fogva és arca a reggelidértől piroslott. Gyermeki vidámsággal szaladt előre, mit sem törődve a többi ember gondolataival. Irigylésre méltóan nézte őt a falu összes lakója.[...] A kislány nagy hévvel szedte parányi lábait, hogy elsőnek érjen be az épület kapuin. A terem tízperc várakozás után csordultig megtelt, csak néhány üres hely maradt az ócskapadokon. A pap már épp elkezdte volna mondani szent beszédjét, mikor az egész épületet átjárta egy hatalmas koppanás, mely a lépcső felől hallatszott. Nyugtalanság lepte el az emberek szívét, mihelyst rájöttek, hogy a kislányt sehol sem találják... Az egész tömeg elindult a zaj irányába. Az óriási lépcsők alján ott hevert holtan a kislány. Szeme már lecsukódott, de arcán még mosoly ragyogott. És kicsiny ujjai közt egy cetlit szorongatott, melyről a könnyek lemosták a tintát[...]

Kisétált egy bogár a bal agyféltekemből és a hátán cipelve elvitte az összes fogalmazási készségem.

A történet hátatfordított az égnek

[szofi] nem is emlékszem már annyira, az egészre.. hajnal volt és én még ki se nyitottam a szemem, de már rögtön azon jártak a gondolataim... [dia] kimásztam az ágyból. még a nap sem bújt ki édes álmából, de a szemeim vérvörös színben pompáztak a könnycseppektől. olyan érzésem volt, hogy már  az egész egy porba hullott üres emlék marad. tekintetem a földre meresztettem. de a gondolataim zavarodottságát elnyomta a fapadló hangos csikorgása. valaki közeledik felém.. a szívem dobbanása már lassacskán az eget verte... [szofi] lélegzetet sem vettem már hát ha fel ismerem a zajt.. de egyre lassabban közeledett, halottam,hogy ráteszi a kezét a kilincsre és...megfordult és elfutott..amilyen gyorsan csak tudtam ki ugrottam az ágyamból. Oda rohantam az ajtóm elé és láttam,hogy csukódik a bejárati ajtó.[dia] egy percig ott álltam némán a sokktól. miután megpillantottam hogy otthagyott a földön heverni egy pecséttel lezárt borítékot. egyből felkaptam a kezembe és reménytől remegve feltörtem a gondosan lezárt levelet. olyan volt mintha egy óra telt volna el a kibontásáig. de csupán néhány ócska másodperc volt. azonban mikor megláttam a üres lapokat. csalódottságot éreztem a szívemben. nem tudtam igazán magam sem mire számítottam. de ennél többre. ezek csupán üres szavak, melyeket fehér ceruzával vettettek papírra. [szofi] Azt gondoltam valamit kéne írjak neki,hogy máskor ne hagyjon ott reményekkel... ki mentem a konyhába és csináltam egy meleg teát. Vissza mentem az ágyamba még alig láttam szinte az orromig az álmosságtól.. Pár másodpercig csak néztem a lapokat és gondolkoztam..majd meg fordítottam és egy rajz esett ki a borítékból..  Egy fecske. Nagy érdeklődő és kicsit boldog szemekkel néztem,hogy ez a kedvenc madaram. Honnan tudhatta? És miért rajzolta nekem? Majd az író asztalom felé nyúltam és meg fogtam egy tollat.El kezdtem le írni az érzéseimet: [dia] lehetséges hogy ötszáz szó sem elég arra, hogy én mindezt kifejezzem. az asztal fölött roskadozva ültem némán a temérdeknyi radírmorzsa közt. már vagy harmadszorra kezdtem el újra írni. de mindeddig egy szót sikerült belevésnem a papírba, mely elég őszintén hangzott. és méltónak ahhoz hogy ott maradjon.. szeretlek. igen. ez az igazság. de szemedbe soha nem fogom tudni mondani. és az egész papírrengeteg már csak a kukában landolt.[szofi] sírva fakadtam és ledőltem az ágyamra. Bekapcsoltam egy zenét és vártam a másnap reggelt.. Reggel arra ébredek,hogy valaki halkan ott áll az ajtó előtt és azt mondogatja most meg teszem most meg teszem.. Oda osonok halkan az ajtóhoz rá teszem a fülemet és hallom,hogy ott áll. Hallom,hogy rá teszi a kilincsre a kezét és tétovázik...Kicsit el mosolyodom és segítek neki,rá teszem a kilincsre és óvatosan le nyomom.. Hallom,hogy egy nagy levegőt vesz és kifújja.[dia] Az ajtó szép lassan elkezdett kinyílni. a szívünk ritmusa összefonódott. már látom. látom a kezét. azt a remegő kezét ahogy a kilincset szorítja. de mikor épp megpillanthattam volna a szemében a csillogást ahogy arcomra tekint. megfordult. elakart rohanni innen. ő ezt nem akarta. nem tudta hova rakni az érzéseit. csupa kétségek közt senki nem tud igazán élni. megfogtam a vállát és visszarántottam. nem tudtam volna elviselni hogy ha ismét magamra hagy.. át sem gondoltam igazán a tettem. csak annyit tudtam biztosan, hogy nem maradhat így. muszáj változtatni.[szofi] rengeteg érzés fogott el akkor..lassan le engedtem a kezemet a válláról. Megfordult és láttam a csillogást a szemébe..De nem mondott semmit. Ott álltunk némán. Óráknak tűnt az egész pedig csak egy röpkemásodperc volt megfogott ésmagához húzott,és átölelt..majd lassan el tolt magától és azt mondta még vissza jövök. Ott álltamcsalódottan,boldogan.. Azt se tudtam mit érzek le ültem az ágyamra és csak néztem..Nem tudtam fel fogni az eseményeket. Tegnap még azt mondtam fel adom...fel adom a reményt. De ma reggel már minden érzés ami bennem volt már nincs bennem..[dia] Két ember vitatkozik a lelkemben. Az egyik a szeretett férfi felé húz, aki lassan imádatom tárgyává alakult. mégis annyi keserűséget okozott nekem, de mind ezek ellenére én még mindig tisztaszívből szeretem és úgyvélem ez soha nem is fog megváltozni. De van egy részem, aki azt mondja menekülj, fuss. félek összeroskadok. de ahányszor kimondom a remény szót. annyiszor ébred bennem újra a szerelem hanyatló tüzének lángja. Nem bírom. ki kell mozdulnom ebből a házból. az ajtó felé rohantam és elkezdtem futni. Futni arra a helyre ahol először találkoztunk. Ott vártam őt tétlenül, remélve hogy újra érezhetem az ölelését.[szofi]...ott ültem és reménykedtem. Órákig vártam és nem jött. Értem már miért mondta azt,hogy még vissza fog jönni... Amikor bele szeretsz a kezébe adod,hogy össze törje a szívedet de azt is meg adod neki, hogy játszhasson veled..De még is minél több keserűséget okozott nekem annál jobban szerettem.

Szofí blogja. igazán érdemes olvasni.

http://csakegyszofi.blogspot.com/

Porrá zúzott remények

Porrá zúzott remények

Mikor kitéped egy angyalnak a szárnyát olyan mintha a szívét tépnéd ki és nem marad utána semmi más, csupán szétmorzsolt fehér foszlányok, melyek belefúródnak jó mélyen a bőrébe és egy örökké tátongó összevarhatatlan űrt vésnek a lelkébe. Az őrangyaloknak is van szívük, amit meglehet bántani és akkor nem végzik oly rendesen a munkájukat.

Csendet kérek

Találtam egy kulcsot.
Csak sétáltam az utcán és szinte majdnem hanyatt estem benne. Egy monogram volt belevésve, bár az első betű nem volt tisztán olvasható, így elég valószínű volt, hogy már több éve ott hevert a poros kavicsok közt.

1.nap

Másnap reggel , mit sem gondolva odarohantam , ahol rábukkantam tegnap arra a bizonyos kulcsra. Megragadtam és belerajzoltam a nevem kezdőbetűit a földön fetrengő foszlókavicsok közé.

2.nap

Mikor visszatértem az előbb említett helyre, már nem csak az én kezem nyoma volt ott látható. Egy idegen belekaparta a porba azt az egyszerű szócskát, hogy 'szia.' Gondoltam magamban elmélázva, miért ne reagálhatnék rá.

3.nap

Barátaim badarságnak vélték mikor minden hajnalba lobogó hajjal futottam oda. Már lassan egy ötkilométer hosszú beszélgetés folyt azon a félreeső földúton.

- nap.

Amikor kiértem oda, a tegnap esti szél elfújta az egészet. Szomorúságomban csak letérdeltem a betűk maradványai közé.. Miként  felnéztem a napsütésbe, egy alakot pillantottam meg. Felém nyújtotta a kezét és segítségével ismét erőre kaptam. Rám nézett és csupán annyit mondott : ' Nem gondolod hogy msnen egyszerűbb lenne?'

Se eleje, se vége . a közepe pedig elveszett útközben.

mindössze egy jelentéktelen töredék maradt.

Soha nem vártam senkitől, hogy egyszer csak megfordul és annyit mondd. 'maradj velem' [...] csupán annyit kértem, hogy nézz a szemembe és öntsd szavakba összekuszált érzéseid. De ahogy kiöntötte volna mind ezt a szivéből, abban a pillanatban még a levegő is megfagyott. Néztem az érzések fakó vízcseppeit. de mindössze darabokra tört jégszilánkokat talátam.

Az álarc mögött

senki nem látja,

hogy sírsz.

Vegyél elő egy teljesen üres és érintetlen fehér lapot. írd ki magadból mind azt a keserűséget ami benned rejlik. próbáltál már dühöt bele vésni a papírba?! ragadd meg a tollad. és vágd szét vele az egészet. egészen apró cafatokra, mindaddig míg a zaklatottságot formáló betűk teljesen olvashatatlanná nem válnak. Én is ezt tettem. de mikor kidobtam volna mind az ablakon, a szél az arcomba csapott egy utolsó cetlit. 'megbocsájtás' csupán ennyi állt rajta. de mégis amint megláttam azt a szót. A düh  megfogott egy parázsló gyufát és újra gyújtotta tüzét a szívemben. nem hagyott nyugodni továbbra sem. a világ legnehezebb dolga megbocsájtani valakinek, aki nem is hibás semmiben. De még is amint meglátod szíved szerint bele fojtanád a földön fetrengő apró kis pocsolyába. Órák telnek el és az agresszivitás átformálódik, csupán zavarodottsággá.[...]A lány a gondolatok labirintusából ébredezve nézett fel és kilépett a könyvből amit eddig élni próbált.  Rá döbbent, hogy mind ez csupán egy nyakatekert illúzió.

Felkaptam a fejem egy éles zajra, mely a zuhanyzó feletti ablakon szűrődött be. Úgy öt óra körül járhatott az idő. mert még a nap is alig bújt ki édes álmából. Felmásztam egy sámlira, hátha a magaslati levegőtől kikeverednek az esti illúziót hozó manók a szememből és persze nem utolsó sorban kiszerettem volna látni azon a bizonyos nyílászárón. Az ujjaimat ráakasztottam az ablak peremére, éreztem ahogy egyenesen belesüppednek az ujjbegyeim a ragacsos párkányba és mikor rávetettem a tekintetem, egyből világosságot nyert ennek a különös érzésnek az oka. Mint kiderül most lett  frissen lefestve az egész  helyiség. De mit sem törődve a szobában terjengő festékszaggal ..a kíváncsiságtól hajtva, továbbfürkésztem a beáramló zajt. [...] Egy percnyi bámészkodás után, úgy éreztem drasztikusabb eljárást kell alkalmaznom az ügy sikerei érdekében. Egy határozott lépéssel elindultam a kijárati ajtó felé . Arcomon és öltözékemen még látszódott a fáradság szembetűnő nyomai. A pizsamám kissé gyűrött, a hajam csomókban áll, de tovább haladtam a szabadság irányában. remélve hogy mikor kidugom az orrom senkivel nem találom szembe magam. A tegnapi eső után, próbáltam viszonylag száraz területeken cikázni, némi játékosságot bele csempészve a járásomba. De nem bírva a sártengerrel, egyenes a földre zuhantam, kezemmel megkapaszkodva egy fűcsomóban. A sokkhatástól nem mertem kinyitni egy röpke másodpercre a szemem.. ahogy erőt vettem magamon és feltápászkodtam.. a messziségben láttam, miként felém rohan lógó nyelvel  egy kóbor kutyakölyök. Noha a bundáján nagy sárpacák éktelenkedtek..megállt előttem és velem nem törődve megrázta magát  ...a  koszcseppek pedig egyenesen az arcomra hulltak. Az agyamon egyből átfutott a gondolat, hogy igen ez volt az a rejtélyes hang, ami nem hagyott tovább álomba merülni. [a sors keze ismét lecsapott rám]

Felhőtlen boldogság

Lehajtom fejem a képzeletbeli párnámra a réten, mely otthont ad az égen játszadozó vattapamacsoknak. Csak egyenesen felfele, csak arra szabad nézni. Látni ahogy egyre tovább és csak tovább burjánzik a felhők égig érő gyűrődése, mellyel a mai napig nem bírok betelni és mintha egy szó rajzolódna ki a felhőtengerből. Próbálok közelebb menni hogy végre kitudjam olvasni az áhított kifejezést, amit leplezni próbál az égi paplanok alatt. Felálltam... vettem egy óriási levegőt és egyenesen az ég felé fújtam ki. ahogy csak bírtam tüdővel. Ott van, már tisztán látom. igen. én is szeretlek.

Reménytelenül bolond

Nem hiszem el, hogy megint becsaptál. Én ott álltam tétlenül és vártam rád. Már minden egyes pillanatnyi gondolatomat újra átforgattam abban a röpke fél órában míg, sóvárogva néztem az ajtót, hogy vajon melyik percben lépsz be.Így fogod kiölni belőlem a hitet, a reményt. Igen ezt teszed velem. Nem gondoltál még erre?! Botor módon egy órányi tétlenség után is ott ültem magamba roskadva a semmiségben. A hely már teljesen kihalttá vált. egyedül voltam a magányban.. a magány. amelyben te voltál a főszereplő. és én csupán a bábként irányított közönség. adjunk neki egy vastapsot. az ismét gyönyörűen keserű alakításért.

Bevarratlan sebek

A síri csendet megzavarja lábam mindene egyes megrögzött dobbanása miként az ágyba süpped és ettől a nap megcsillanó fényében látszik ahogy nevetve játsszanak a porszemek a semmiségben. Az ágyon ötmillió szempár szegezi rám a tekintetet. És amint elfordulok az olcsó, agyonhasznált játékokból úgy lesz újból egy igazi csoda. A lábaik halk koppanását érezni lehet az ágy fölötti roskadozó akácfapolcon. A nevetésükben megfigyelhető még a  boldogság szavai, mint mikor egy gyermek játszik, nem törődve semmivel, csak a felhőtlen gondtalanság örömével. [...] Figyelemre méltóan és kissé peckesen virít egy ócska medve az ágy egyik félre eső zugában. Szinte elveszik a paplan rengetegben és foszló tollpihék között. A szíve helyén már csak egy agyonvarrott ruhadarab tátong mely már nem dobog oly igazian mint fénykorában.

Örök emlékül

Keresem, én tényleg. érzem hogy mindjárt megtalálom csak kicsit mélyebbre kell ásnom a ruhatengerben hogy megtaláljam. Fel akarom idézni a veled töltött napokat, heteket, hónapokat. Első találkozásunkkor egy kék sapka volt rajtad, a másik pillanatban meg már a kezemben landolt. 'örök emlékül ' ennyit súgtál a fülembe. és most hogy már mind ez elveszett és csak a magány maradt. Emlékekből próbálom pótolni a tátongó űrt a szívemben, mellyel mit sem sejtve csupán még több mély sebet vések bele. Becsukom a szemem. gyermekien remélve, hogy az idő elsuhan mell

Nem mondanám hogy most szeretlek, nem ...ezt nem tudom kimondani. egyszerűen ahogy kinyitom a szám egy szó sem jön ki belőle. A lábaim legyökereztek a földbe, és ez pont jó így, legalább nem kell eltöprengenem azon hogy vajon tovább mentem volna veled az úton, vagy vissza fordultam volna és soha többet nem látlak. A reakciód megdöbbentet. Azt hittem otthagysz és vége, de nem... te vissza fordultál, rám néztél és megfogtad a kezem. [...] Egy erős szellő lökött meg oldalról, amitől elvesztettem az egyensúlyom és egyenesen a földre rogytak a lábaim, nem volt erőm felkelni. A kezemben lévő vidámságot sugárzó lufi amit találkozásunk elején nyomtál félve a kezembe.. elrepült, és csak bámultam az ég felé remélve hogy egyszer visszatér hozzám[...] Az aggodalmat felváltotta a beletörődés. A különbség elenyésző, de a szív továbbra is sebzett... Amikor nincs kit szeretni, marad a rajongás jelentéktelen dolgok iránt.

Szerethet valaki mást ha önmagát utálja?

Egy pillanat mely örökké tart... mikor bele nézel a szemébe és nem bírod levenni róla a tekinteted, pislogni nem mersz mert félsz hogy vége lesz. Csak van hogy nincs kinek a szeme ragyogásában elmerülni, akit tiszta szívedből szeretsz, aki minden pillanatban hiányzik neked. hiányzik maga a szeretet. A szeretet amit egy bizonyos ember személyesít meg az életedben, akit mindennél jobban imádsz. És nem gondolsz a múltra vagy a jövőre, hanem a jelenben élsz és élvezed minden egyes percet amit vele tölthetsz. Már az utca végéről megismered a járását és látod ahogy közeledik feléd és mint egy kislány izgatottan futsz felé mintha az első találkozásotok lenne, de úgy öleled meg mintha már ezer éve ismernéd és úgy tekintesz rá mintha egész életedben őt kerested volna. A szeretet ami már a szerelmen is túl ment és szárnyal az egekben és csak remélni tudod, hogy nem jön egy szél ami elfújja az egészet és semmivé lesz.

A válaszom egy határozott; Talán

...a bejárat kilincsét már a rozsda emésztette, ahogy beléptem az ajtón egyből megcsapott egy émelyítő szag, talán penész lehetett, amit még a nyílászáró mellett vettem észre. Már-már alig látszott a fal eredeti színe, az egészet ellepte a penész visszataszító árnyalata. A szoba közepén állt egy kissé megkopott fából készült poros hintaszék és az ablakon beszűrődő fénysugár épp ezt a bizonyos megviselt bútordarabot világította meg; így az összes figyelem ráhárult, pedig annyi régi és egyben értékes holmi volt még a padláson, de mégis bárki belépett a szobába, egyből azt az ócska ülőalkalmatosságot nézte, melynek innen csupán a háttámlája látszódott. Ellenben annak a széknek a története lesöpörte az összes többit, fel sem ért velük. A nagymamám mindig azt mondogatta, hogy a ráncok olyanok, mint a térkép. Megmutatják az eddigi életét az embernek. Sose értettem igazán ezt a mondatát, de mikor felfüleltem rá, hogy valaki abban a bizonyos székben nagyokat sóhajtozik, rájöttem, hogy itt ül előttem a bizonyíték. Egy idős férfi. Ott kuporgott a székben, látszott rajta, hogy boldog, de az arcán meglapuló ráncok nem ezt mutatták.  Olyan, mintha most egy teljesen más ember lenne, mint aki egész életében volt. Boldog. Csak ült ott abban a szakadt ruhában és tekintete az ablak felé irányult, egy halovány, de annál inkább lelkesebb mosollyal a szája szélén. A kezében mereven szorongatott egy kívülről ponyvaregénynek tűnő könyvet. Ahogy közeledtem a hintaszék felé, kezemmel levertem egy virágmintás nagyszüleink korabeli vázát. Az idős férfi meg sem rezzent az éles zajra, továbbra is csak nézett előre a semmiségbe. [...] kis idő elteltével az öregember lassan és komótosan felállni készült, de látszott rajta az erőfeszítés, hogy mindez nehezére esik. A kezéből kihullott a könyv, amit oly nagy biztonsággal tartott. Egyenesen a földre zuhant. A síri csendben hallani lehetett koppanását a fapadlón. A férfi arcán lecsordult egy könnycsepp, mely közvetlenül az olvasmányra hullott. Lemosta róla a többéves port és kirajzolódott a könyv valódi címe. Ez volt leolvasható róla: AZ ÉLETEM.

Nehogy már. Minden reggel látod, de mégsem igazán. Ahogy kilépsz az ajtón az arcodba fúj a hideg téli szél. A lábad alatt hallani a fagyott hó ropogását, ahogy hozzá tapad a csizmád talpához. Hajnal van, talán még az orrodig sem látsz a reggeli homálytól a szemeden. De megpillantasz egy rozzant villanyoszlopot, melynek a fénye már pislákol. Mire eljutsz a buszmegállóba felváltja a mesterséges fényt a pirkadat. Egyszerre érsz oda vele. Egyszerre léptek rá a járda küszöbére. A szemed sarkából rá pillantasz, nem túl feltűnően nehogy észre vegye. Nem tudod eldönteni hogy rád nézett vagy csak fölötted tekintett el a semmiségbe.  Nehéz meghatározni, hogy hány óra lehet. Megnéznéd a telefonodon az időt, de annyira lefagytak az ujjaid, hogy már az is nehezedre esik, hogy beszívd a hideg ám friss levegőt, ami átjárja az egész tested. A  melletted álló idős és kinézetre mogorvának látszó  nő elővesz egy cigarettát, rágyújt és a szellő egyenesen az arcodba csapja a fullasztó füstöt. Megpróbálsz arrébb állni, ami egyúttal jó ürügynek tűnik hogy közelebb juss az áhított személyhez.  Csak ott állsz és várod a buszt. Már messziről meghallod a járművet ahogy legördül a lejtőn. Mikor épp fellépnél erre a bizonyos tömegközlekedési eszközre véletlen össze ér a vállatok... te rá nézel és ő meg rád. [...] A remény hal meg utoljára.

'Az emberek nem a sorsuk, hanem csupán a saját elméjüknek rabjai.'

[Franklin D. Roosevelt]

Elképesztő... hogy mi?

Végig sétáltam a lámpafényben az egész macskaköves utcán, keresve valamit , de igazán én sem tudtam mi lenne az. egyszer csak megbotlottam egy kőben, puszta figyelmetlenségből és egyenesen a karjaidba estem ...akkor még nem sejtve, hogy nem ez lesz az utolsó találkozásunk. Az arcom elvörösödött a szégyentől, hogy persze csak én lehetek ilyen ügyetlen, de mikor felnéztem, te rám mosolyogtál és csak annyit mondtál kedves hangon hogy "semmibaj" egyből megnyugodtam. Olyan érzésem volt, mintha téged mindig is ismernélek és csak ott álltunk csendben egymást bámulva. Leültünk valamelyik ócska  padra egy villanyoszlop mellé hogy azért ne veszítsük el a szemkontaktust és el kezdtünk beszélgetni mint a régi jó barátok. hosszú órák múlva feleszméltem hogy már éjfél ütött a templom órája. Egyszerűen felálltam, elbúcsúztam és elmentem, Egész este nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vajon látlak-e még valaha. Másnap éjszaka ugyanazon az utcán ugyanannál a padnál járkáltam fel-alá, pontosan tíz órakor mikor megláttalak téged, remélve hogy a sors keze újból összehoz minket...Az aggodalmat felváltotta a beletörődés. A különbség elenyésző, de a szív továbbra is sebzett.

Valójában csak bámulok ki ezen a megkopott ablakon, ami másnak úgy tűnhet, mintha iszonyúan töprengenék valamin. De nem.. ez csupán a látszat, ami becsapott mindenkit és pimasz módon nem tántorít senki mellől. [...]A gondolatok elfogytak, jobban mondva csak beásták magukat a föld mélyébe. Ahogy eljött a tél. Nem volt menekvés. A talaj sziklaszilárdan zárta őket el a külvilágtól és csak tehetetlenül várták, hogy újból eljöjjön az úgy áhított tavasz. De mikor megérkezett, izgatottan 'pillantott' fel a fagyból, hátha valaki veszi a fáradtságot és kiássa. De még nem talált senki olyat aki mindezért bepiszkolta volna nemesi kezeit.

Látod?
mit?!
Azt a foltot ott a monitorod jobb felső sarkában. Egészen apró de mégis figyelemreméltó, nehéz nem észrevenni, mivel épp elhomályosít egy szót. Egy szót aminek a csengése simogatja füled ha olyantól hallod akit szeretsz. Egy szó mely sokaknak semmit nem jelent, de másoknak megváltoztatta az életét ahogy kimondta.
Én nem látom. -elővett egy zsebkendőt és egyszerűen letörölte, mintha soha nem lett volna ott.

Leülsz a vasút állomáson egy padra és csak bambulsz magad elé. Keresed az utad amiről letértél. Már elszakadtak a láncok amik ott tartottak. Homályba merül a tekinteted, hirtelen megjelenik előtted egy nő, aki kísértetiesen hasonlít rád, de mégsem olyan mint te. Az arcán a mosoly több millió ránca rajzolódik ki és nem a keserűség. Nem nyomasztja semmi belülről, nem hagyja hogy feleméssze az egész lelkét a gyötrelem. Sikítani lenne kedved de félsz magadtól mi lesz ha az amivé majd válsz nem olyan, mint amit megálmodtál a képzeletedben. A szíved mardos belülről és rájössz ennél nem lehet rosszabb, az út már csak felfele vezet. Az előtted álló nő megérinti a vállad, te ránézel és rájössz hogy ő is benned van. Az az éned aki boldog.

Szombat éjjel van.. és én csak az ablakból tekintek ki az éjszakába. A hold gyenge fényében a pupillám kitágul és ahogy a fényesség visszaverődik a hószemcséken. egyből belehatol a fejembe egy éles szúró fájdalom, ami egészen addig nem hagy nyugodni míg le nem csukom a szemhéjam. A gondolatok csak úgy kavarognak a fejemben, olyan gyorsan hogy még időm sincs elolvasni mi is állhat a címük helyén.. mindössze addig míg az egyik meg nem áll, pont az amelyiknek nincs is elnevezése... és mintha kivetítené magát egy filmvászonra ami csak akkor jelenik meg ha eléggé fáradt vagyok ahhoz ,hogy ne nyissam ki a szemem hosszú órákig. Kintről zajt hallani, ami természetesen bele kavarodik az álomba és furcsa fordulatot vesz az egész történet, akaratom ellenére. Ám az információ áradatadatok keverékének egyszer csak vége lesz, mint mindennek. Arra döbbensz rá mikor felnézel hogy már reggel hatóra és csak kósza emlékek villanak fel előtted, ahogy ránézel bizonyos tárgyakra. Mintha a következő napot egy újabb fehér vászonnal kezdenéd.

Az álmaim küszöbe előtt ácsorgok..

Kinyitottam a szemem és néztem rád bambán, mint aki most ébredt fel a kómából és azt se tudja melyik földrészen lehet. Egy szó se esett ki a szádból, csupán ijedt szemekkel tekintettél az ablakra, amin keresztül megpillantottál engem. Egy év után is felismertem sugárzó arcvonásaidat, melyek határozottan átváltottak az ijedségből egy vidám árnyalatra. Ezzel a mosollyal, ahogy rám néztél .. késztetést éreztem rá hogy egyenesen az ablakon keresztül ugorjak be hozzád. De nem mutattam semmiféle lelkesedést, nehogy elbízd magad. Továbbra is csak némán álltam ott és hallgattam a háttérben meglapuló tücskök ciripelését, mely elnyomta a szívem minden egyes hangos dobbanását.

Elővettem egy kulcsot. Nagy sietséggel kapartam elő az ütött-kopott táskám mélyéből, de mire nyúltam volna a rozsdamentes aranykilincs felé, eszeveszett gyorsasággal kirontott a képzeletbeli ajtómon  egy  idegen nő. Csak úgy suhant el a fülem mellett, hogy még reagálni sem tudtam a jelenlétére. öttízezred másodperc múlva eszméltem fel... ez akkora sokkhatásként ért, hogy még a csupasz lábam is elfelejtettem megtörölni az ócska lábtörlőn. amitől talán még büdösebb lesz a talpam, mint volt. De már azt észre sem lehetett venni a lakásban terjengő penészes sajt és romlott káposzta illatkavarodásában. Talán még a legdrágább  francia parfümmel is vetekedhetne.. gondoltam magamban elmélázva, miközben a plafon tetején lévő hupilila pacát bámultam, hogy vajon az egy sündisznó vagy egy tehén lehet, akinek ki kell menni arra a bizonyos illemhelyre.. De komolyra fordítva a szót, oda vánszorogtam az íróasztalomhoz és megpróbáltam céltudatosan megtalálni a bűzölgő szennyesruhák alatt elbújó egyetlen tollam, amivel hajlandó voltam írni. csupán 30 éves , de csodák csodájával még mindig tudok vele meghökkentően kiválóan írni. ne... komolyan nem kell ennyi dicséret.. a végén még piros foltokban pompázna az arcom. és tudniillik nem a legjobban áll ez a virító szín. amúgy se jó a feltűnés. csak csendben meghúzódok az én kis kuckómban. Így hát pirospozsgás arccsonttal leültem a székre, megpróbáltam behúzni a lábam alatt a súlyomtól roskadozó ülőalkalmatosságot, de megakadt egy papírcetliben. kísérletet tettem arra hogy felvegyem onnan. de persze ez már csak hab volt arra a bizonyos csokitortára, hogy még ez után a fárasztó nap után egy kis tornát is végezzek., le-fel hajolgatással. .. és most itt még órákig hallgathatnátok a panaszkodásom, mint egy gőgös vénasszonynak[...]a tárgya térve. alig értem el azt a papírt amit az imént említettem. ahogy megpillantottam egyből lejött, hogy ez nem más mint egy névjegykártya. de nem ,ez határozottan nem az enyém. én megvetem az ilyesfajta reklámot. mi vagyok én hogy reklámozzam magam. netán egy árucikk?! gondolkodás nélkül bevágtam volna a kukába. de mikor elkezdtek hangosan kattogni a fogaskerekek a fejemben, az egyik kiakadt. és vissza tartott abban, hogy apró miszlikdarabokra tépkedjem a kártyát. [...]

Az őrület határa.

Elindult a vonat... nincs vissza út, felfigyelsz hogy csak körbe körbe halad, nem tudsz kiugrani, az őrület határán vagy és még az életed is megkockáztatod hogy kijuss a mókus kerékből. A szemed sarkából megpillantod a vonat végén felcsillanó fénysugarat mely oly csábítóan hívogat, hogy a lábaid életre kelnek és a kíváncsiság hajtja őket. Ellene nem tudsz mit tenni, mint a futó homok ha ellenkezel elsüllyedsz a mélybe és onnantól vége mindennek. [...] Báb vagy a színházban, úgy dalolsz ahogy ők mondják... Nincs időd pihenni, nem engedik hogy egy másodpercre is lankadjon a figyelmed. A zenei aláfestés egyre melankolikusabb hatású lesz. Lassan már mámorító a dallam ami belekúszik a füledbe. Élvezed azt amit eddig gyűlöltél, nincs más választásod vagy keseregsz egész életedben vagy megbékélsz azzal ami van és boldog leszel.